„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be
abba.”
(Lukács 18:17)
1956, Karácsony, egy kis Fejér megyei faluban. Hét évesen, lázas betegen és bánatosan feküdtem az egyetlen fűtött szobában, pedig aznap én lettem volna Mária, a templomi Betlehemben. Szüleim akkor díszítették volna a fát, de így, első alkalommal kénytelenek voltak előttem aggatni a díszeket. Az „angyal megbízásából”! A gyertyagyújtás, csillagszóró, ajándékozás a megszokott rendben zajlott, bár a vacsora alatt mintha túl csendesek lettünk volna. A vacsora végén, az imádság közben váratlanul kintről csengettyű szólalt meg. Édesanyám kinyitotta az ablakot, kinéztünk — és az ablakpárkányon egy csodaszép fenyőág feküdt, égő gyertyával, szikrázó csillagszóróval, és abban az időben különleges szaloncukorral díszítve. Anyu kiszaladt az udvarra, állítólag a nagy hóban még lábnyomot sem látott. Édesanyám, mint óvónő, bejáratos volt a falu családjaihoz, így az ünnepek után „családlátogatás” címén körbejárta az ismerősöket, barátokat, a lelkészéket, hátha a különleges szaloncukor elárulja az alkalmi angyalt, de nem találkozott hasonlóval. Én persze tudtam, hogy a „vigasztaló égi fény” telepedett a párkányunkra, hiába is keresgél más magyarázatot.
Farkasi Csilla
Szeretettel várunk ünnepi alkalmainkra: https://www.budaiut.hu/karacsony/