Olvasandó: Lukács 2.
A csúnyácska fenyőfa
Valahol egy magas hegy lábánál kis fenyőfa növekedett, egyre szépült, ám egy nap hatalmas vihar dúlt és megtépázta ágait, az egyik oldala szinte teljesen kopasz lett, emiatt mély szomorúságba merült.
– Engem már senki sem visz haza karácsonyra, sosem fogom érezni, milyen feldíszítve állni egy szobában, látni az örömöt az emberek csillogó szemében – sóhajtozott a kis fenyő, miközben hallotta a többi fa susogását.
– Látjátok, milyen csúnyácska lett, már senki sem fogja elvinni, itt öregszik meg – suttogták kissé gúnyosan.
Teltek a hónapok, közeledett a karácsony, Palkó és édesapja elindult fát választani az erdőbe.
A fiú, mikor meglátta a kopasz fenyőt, megsajnálta, hisz mindig érzékeny gyermek volt, így szólt apjához:
– Apa, kérlek, ezt a fát vigyük haza, úgyis az ablaknál a sarokban helyezzük el, így csak a szépséges zöld ruhácskája fog látszani.
– Fiam, örülök neki, hogy ilyen jólelkű vagy, valóban megérdemli ez a fenyő, hogy megszépítsük a napjait, sajnos a vihar csúnyán elbánt vele. De tudod mit, földestől ássuk ki, és majd később kiültetjük az udvarunkra – mondta az apa szeretettel.
Otthon aztán a fácskát behelyezték a sarokba, a népes gyereksereg ujjongva díszítette, és mivel nem volt sok felaggatni való a nagy szegénységben, így épp elég lett a szebbik oldalára.
– Jaj, de csodás a karácsonyfánk! – kiabáltak boldogan a gyermekek.
Amint kiujjongták magukat, sietve szedték a lábukat, hogy sötétedés előtt elvigyék a környék lakóihoz a szerény kis ajándékaikat, boldog karácsonyt kívánva.
Ám Palkó, a legkisebb fiú a kastély felé vette az irányt.
– Hová mész Palkó, ott a gazdag ember lakik, tudod milyen gonosz, biztosan nem fog beengedni – kiabálták a testvérei, de Palkót nem lehetett eltéríteni, így ráhagyták és mentek tovább.
Palkó kopogott a hatalmas, félelmetes ajtón.
– Ki az, ki mer zavarni, hisz hozzám már senki sem jön! – szólt mérgesen egy mogorva hang.
– Én vagyok Palkó, ajándékot és jókívánságot hoztam a bácsinak – válaszolt megszeppenve a fiúcska.
A kedves hang megérintette a rideg embert, kinézett az ajtón, meglátta a vékonyka, szelíd szemű, foltos ruhájú fiút, kezében egy faragott lovacskával, akaratlan, de behívta.
– Ülj le, én a szolgámmal hozatok egy kis harapnivalót – mondta, de mikor tele lett az asztal finomságokkal, Palkó bár nagyon éhes volt, így szólt:
– Bácsi, én köszönöm az ételt, de ha lehetne, elvinném, hogy a családommal fogyasszam el, és szeretném, ha eljönne hozzánk, megnézné a szép karácsonyfánkat.
A gazdag ember talán életében először érzékenyült el, utasította szolgáját, pakoljon egy kosárba ételt, édességet, fogja be a hintóba a lovakat és indulnak karácsonyfa nézőbe.
Mikor benyitottak a szerényen berendezett szobácskába a megpakolt nagy kosárral, meglepődött arcok néztek kérdőn Palkóra és a nem várt látogatóra.
Az édesanya, mivel vendégszerető volt, hamar felocsúdott meglepetéséből, hellyel kínálta a látogatót, a kosár tartalmából megterítettek és elkezdtek vacsorázni. A kis szobában melegség áradt szét, pedig nem égett a tűz, hisz nem volt mivel begyújtani. A kopasz fenyő ontotta szét a boldogság melegét a lakásban, mert ennél csodálatosabb élményről nem is álmodhatott.
A gazdag ember jég szíve megolvadt a szeretettől, mert a család apraja-nagyja szívélyesen invitálta a meghitt ünnepi vacsorához. Nagyon elszaladt az idő, a bácsi megköszönte a szíveslátást és szomorúan vett búcsút a családtól.
– Kedves bácsi, gyere el máskor is hozzánk! – kiabálták a gyerekek.
Így is lett, később nagypapájukká fogadták, aki mindenben segítette őket, a család szeretetével hálálta meg. A fenyő kikerült az udvarra, gondosan ápolták és csodálatos módon a kopasz oldala is elkezdett lombosodni, egy év múlva a fa szépséggé fejlődött. A madarak fészket raktak lombjai között és boldogan énekeltek.
Így ért véget a történetem, ha a kis ház felé jártok, nézzetek be az udvarára, meglátjátok milyen szépségessé vált a csúnyácska fenyő a gondoskodó szeretettől.
Szabóné Takács Éva
Szeretettel várunk ünnepi alkalmainkra: https://www.budaiut.hu/karacsony/